Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hamar István igemagyarázatai

2017.01.26

Hamar István:

Közmondások és szólások Jézus igehirdetésében

A szinoptikus evangéliumok tanúsága szerint Jézus gyakran idézte korának jól ismert közmondásait és szólásait. Könnyű rájuk ismerni, annyira jellegzetesek e műfaj sajátosságai. Ráadásul némelyikükkel a Biblián kívüli ókori irodalomban vagy a ma élő sémi nyelvekben is találkozhatunk. Jézus általában egy-egy példázat vagy tanítási egység lezárására használta őket. Az előzőekben elhangzottakhoz képest ezek már semmi újat nem mondtak, a tanítás nélkülük is kerek egész. Hangulatilag és súlyozás tekintetében viszont annál nagyobb a jelentőségük.  Mindenki egyformán értette őket, és további magyarázatra nem szorultak. Ez pedig sokat segíthetett a hallgatóságnak a lényeg megértésében.

Értelmezésük kapcsán két csapdától kell óvakodnunk.  Az egyik, hogy belevesszünk a képanyag boncolgatásába. Egy nálunk általánosan ismert példán szemléltetve: ha valaki a „Sok lúd disznót győz” mondás megértésére a ludak és a disznók tulajdonságait kezdené elemezni, és ennek alapján „rámutatni”, hogy ki hasonlít a libákra, és ki a disznókra, igencsak félrevinné e mondás eredeti értelmét.

A másik lehetséges csapda, hogy a mindennapi életből vett, „világi” mondások egyes szavait teológiai terminus technicusoknak tekintsük. Mintha valaki a „Nincsen rózsa tövis nélkül”-t Krisztus töviskoronájára akarná vonatkoztatni.

A következőkben néhány példán szeretném bemutatni, milyen figyelemreméltó kérügmatikus lehetőségek rejlenek a Jézus által idézett közmondásokban és szólásokban, ha azokat a profán szóhasználat felől próbáljuk megközelíteni.

Nem jó a gyermekek kenyerét elvenni, és odadobni a kutyáknak
(Mt 15,26; Mk 7,27)

 

Jézusnak ezek a szavai mindig is megdöbbenést keltettek. Nem illenek bele az egyszerű hívő emberek szelíd és jóságos Jézus-képébe, de gondot okozhatnak azoknak is, akik tudják, hogy Jézus olykor igen kemény szavakat is használt – csakhogy sosem a segítségét kérő, bajba jutott emberekkel szemben, hanem csakis az öntelt és képmutató emberekkel szemben. A nem zsidókat pedig sosem titulálta kutyáknak – sok kortársával ellentétben. Hogy válaszolhatott így Jézus egy gyermeke életéért aggódó, segítségért esdeklő édesanyának, aki pogány származása ellenére teljes bizalommal fordult hozzá, mint Dávid Fiához? Erre a kérdésre sok olyan válasz született, melyeknek bibliai igazságtartalmát aligha lehet megkérdőjelezni. Közülük néhányat az alábbiakban szeretnék ismertetni.

  1. Minden írásmagyarázó megjegyzi, hogy a kutyák szó az eredeti görög szövegben kicsinyített, becézett alakban szerepel (künaria), és ez máris sokat elvesz a kifejezés élességéből. Persze, mivel Jézus és az asszony párbeszéde feltehetően nem görögül, hanem arámul folyt, a hang-súly nem magán a (görög) kicsinyítőképzőn van, hanem sokkal inkább azon a szituáción, amelybe ez a szóalak illik bele. Nyilvánvaló, hogy itt nem az úton-útfélen csavargó kóbor-kutyákról van szó, hanem a család asztala alatt várakozó és tulajdonképpen szintén onnan táplálkozó szelíd háziállatokról.

  2. Jónéhány magyarázó szerint Jézus kemény szavain a lelkében vibráló belső feszültség üt át. Kikapcsolódni, lélegzethez jutni vonult vissza a határ közelébe, és íme, itt is felismerik és zaklatják. Azután: Szíve szerint nagyon is könyörülne ezen a szorongó édesanyán, de akkor itt is megindulna a lavina… Pedig őt az Atya egyelőre csak Izráel házának eltévedt juhaihoz küldte.Mitévő legyen?

  3. Van, aki szerint Jézus kezdettől fogva tudta, mit fog cselekedni, csak próbára akarta tenni az asszonyt: van-e benne elég alázat ahhoz, hogy elfogadja Isten „ütemtervét” – és van-e elég hite ahhoz, hogy Isten elutasító nem- je mögött megérezze az ő kegyelmes igen -jét?

  4. Az asszony határtalan alázata és bizodalma a zsidó tanítványok előtt is bizonyította, hogy megvan az a hite, amelyet Jézus Izráel körében is mindig keresett.Ez a pogány asszony tehát a „lelki Izráelhez” tartozik, és ezért részesülhet a most még csak Izráelnek fenntartott messiási csodatételben. (Ugyanez a helyzet a kapernaumi százados esetében.)

 

***

 

Ezek után szeretnék fölvetni egy olyan magyarázati lehetőséget, amely a fenti meggondolások valamennyi pozitív elemét magában foglalja, a megfogalmazás élességét pedig jószerrel teljesen feloldja. Ez a lehetőség akkor nyílik meg előttünk, ha elfogadjuk, hogy Jézus itt egy közismert bölcs mondást használt fel mondanivalójának megértetésére.

Mint minden más hasonló esetben, a szentencia itt sem áll magában, hanem az előző mondatokban kifejtett témát zárja le. A helyes értelmezéshez tehát a szövegkörnyezetet kell alapul vennünk.

Egy, leánya gyógyulásáért kétségbeesetten küzdő szíriai asszony valahogyan értesül a rejtettséget kereső Jézus hollétéről. Mivel hallott már csodatévő hatalmáról, most sietve felkeresi, és hangosan kiáltozva kéri a segítségét. A tanítványok le akarják rázni, ezért unszolják a Mestert, hogy csináljon már vele valamit. Jézus először a tanítványokhoz fordul: „Nem az a bajom, hogy valaki megzavarja a nyugalmunkat, hanem az, hogy én most csak Izráel házának elveszett juhaihoz küldettem.”
Majd az asszonyhoz fordulva így folytatja: „Hadd lakjanak jól először a fiak! Mert – ugye, ismered azt a bölcs mondást, hogy – nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odaadni a kutyáknak.” Ezzel Jézus magyarázatot ad a visszafogottságára, de egyúttal mentőövet is dob az asszonynak, aki azt azonnal meg is ragadja. Bizonyára ismerte ezt a közszájon forgó mondást, és elvileg igazat is adott neki. Bölcsességének, alázatának és hitének egyaránt meggyőző bizonyítéka a válaszul adott kvázi szentencia: „Igazad van, Uram! De hiszen a kutyáknak is jut abból, ami a gazdájuk asztaláról lehullik.” Ez a pogány asszony tehát, éppen a Jézus által idézett bölcs mondás segítségével, képes volt beleélni magát a Mester gondolatvilágába, és annak keretei között fölfedezni a maga esélyét. És meggyógyult a lánya még abban az órában.

Könnyebb a tevének átbújni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába
(Mt 19,24; Mk 10,25; Lk 18,25)

 

Teve és tű foka: egymástól nagyon távol álló fogalmak. Az írásmagyarázat története során megpróbálták őket összekapcsolni vagy legalább egymáshoz közelebb hozni. Két jól ismert kísérletre feltétlenül ki kell térnünk.

Az egyik nagyon régi: a keresztyénség első századaiból való. A nyomát egyes bibliai kéziratok őrzik, amelyekben a teve (kamélosz) helyett hajókötél (kamilosz) olvasható. A kéziratok másolóit nyilván a két görög szó majdnem azonos (a mai görögben teljesen azonos) hangzása csábította arra a föltevésre, hogy talán Jézus is erre gondolt: „Könnyebb a hajókötelet áthúzni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába.” De akkor honnan került bele a kéziratok többségébe a teve? Ebben a kérdésben a „szakma” véleménye teljesen egységes: a teve az eredeti, a hajókötél pedig utólagos spekuláció. Izráel ugyanis sohasem volt igazi hajósnép, tevét viszont az ősatyák idejétől fogva folyamatosan tartott. Ebből adódott, hogy a teve, mint Palesztina legnagyobb testű állata, éppen ennél a tulajdonságánál fogva, többször is szerepelt különböző szólásokban. Egy újszövetségi példa: „A szúnyogot kiszűritek, a tevét meg lenyelitek.” (Mt 23,24)

A másik „összebékítési kísérlet” újabb keletű, és napjainkban is széles körben kedvelt. E szerint Jézus a tű fokán nem a varrótű lyukát értette, hanem egy ilyen néven emlegetett kiskaput a jeruzsálemi városfal nagykapuja mellett. Ha a nagykaput bezárták, csak ezen a kiskapun át lehetett bejutni a városba. Egy ember könnyen átfért rajta, de a teve csak úgy, ha teljesen lemálházva, a térdeire ereszkedett. Íme a tökéletes illusztráció Jézusnak a gazdag ifjúval, majd a tanítványokkal folytatott beszélgetéséhez! - mondják a „kiskapus elmélet” képviselői. Ha az ifjú megválik minden vagyonától, és lelkében is letérdel Jézus előtt, akkor bemehet Isten országába. - Nos, ez a magyarázat dogmatikailag valóban helytálló, de semmi exegetikai alapja nincsen. Először is nincs tudomásunk arról, hogy Jeruzsálemben lett volna egy „tű foka” elnevezésű kapu. Másodszor: a „könnyebb a tevének átmenni a tű fokán” olyan állandósult szókapcsolat volt az ókori Közel-Keleten, amely a teljes lehetetlenséget fejezte ki, rendkívül szemléletesen. Ilyen értelemben találkozunk vele a Koránban, és - a teve helyett elefánttal - a Biblián kívüli zsidó irodalomban.  Jézus tehát egy közkeletű mondást idézett ezen a helyen, a totális lehetetlenség érzékeltetésére.

 

***

 

A szinoptikus evangéliumok tanúsága szerint Jézusnak a gazdag ifjúval folytatott beszélgetése így fejeződött be: „Ha azt akarod, hogy részed legyen Isten eljövendő országában, akkor mondj le a vagyonod nyújtotta biztonságról, és magadat egészen Istenre bízva kövess engem!” Ezt a jómódú fiatalember nem merte vállalni. Jézus ekkor a tanítványokhoz fordult, és egy hosszabb beszélgetés keretében segített nekik mindent a maga helyére tenni. Ezt a beszélgetést az evangéliumok kivonatolva rögzítették, és nem szó szerint azonos módon. Jézus mondanivalója azonban teljesen világos, és a beszélgetés gondolatmenete is jól követhető.

Az ifjú távozása után Jézus így szólt megdöbbent tanítványaihoz: „Látjátok, milyen nehezen mennek be Isten országába azok, akiknek vagyonuk van… Bizony, azt kell mondanom: Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” A tanítványok tudták, hogy ez a közismert mondás a lehetetlent fejezi ki. És az is nyilvánvaló volt számukra, hogy itt nem egy bizonyos vagyonszintről van szó, amely alatt nincs még nagy baj, hanem általában a földi javakhoz való kötődésről. Efölötti megdöbbenésükben faggatták tovább a Mestert: „Hát akkor van olyan ember egyáltalán, aki bejuthat Isten országába?” Jézus ekkor feloldotta a képes beszédet, és expressis verbis kimondta: erre egyetlen ember sem képes. A beszélgetést azonban nem ez a mondat zárta le, hanem egy Ószövetségből vett idézet (1Móz 18,14; Jób 42,2; Zak 8,6 - vö. Lk 1,37), amelyik különböző helyzetekben hangzott el és bizonyult igaznak, s melyet most Jézus a bűnbe veszett ember üdvözítésére is érvényesnek mondott ki: „Isten számára azonban semmi sem lehetetlen!”

Akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van
(Mt 13,12; Mk 4,25; Lk 8,18 ill. Mt 25,29; Lk 19,26)

 

Ez a közmondás egy általános élettapasztalat tömör megfogalmazása. Hétköznapi világunkban megszokott dolog, hogy mindig azok járnak jól, akiknek már amúgy is jól megy. Ők tudják megragadni a kedvező alkalmakat és kínálatokat, mert nekik van hozzá kellő alapjuk. Eleve helyzeti előnyben vannak. Így volna ez az Isten országában is? Nézzük meg pontosan, mikor is idézte Jézus ezt a közmondást!

A szinoptikusok két ilyen esetet említenek. Az első: amikor Jézus példázatokban kezdte tanítani a köréje gyülekező sokaságot (Mt 13, Mk 4, Lk 8). A példázat az ókori Közel-Kelet igen kedvelt műfaja volt. Képszerűségével lebilincselte és továbbgondolásra késztette a hallgatóságot. Bár a hallgatókban különböző asszociációkat kelthetett, mondanivalóját igencsak egyformán értette mindenki - amennyiben mindennapi tapasztalatokat vagy általános életbölcsességet fejezett ki.

 

És itt kell megjegyeznünk, hogy van egy alapvető különbség Jézus és az emberiség nagy tanítói között. Ez utóbbiak ugyanis többnyire azt fogalmazták meg rendkívül szemléletesen és frappánsan, amit mindenki tud, vagy legalábbis érez, csak nem képes ilyen szép formába önteni. Amit a nagyok mondanak, arra mindenki rá szokott bólintani: Bizony, így van ez! Jézus viszont azt mondta el nekünk, amit magunktól nem tudunk: Isten országának titkait. Erre már nem szoktak olyan könnyen rábólintani, sem Jézus korában, sem a mi korunkban. Isten országa lelki valóság, amely csak azok számára nyilvánvaló, akik nyitottak rá.

 

Jézus első példázatait a tanítványai sem értették. De mivel meg akarták érteni, odamentek hozzá, és faggatni kezdték. Jézus akkor ezt mondta nekik: „Nektek megadatott, hogy értsétek Isten országának titkait. A többieknek azonban, odakint, mindezeket csak (rejtélyes, megfejtetlen) példázatokban mondom el. Mert akinek van, annak adatik. Akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van.”

Az evangéliumok nem hagynak kétséget afelől, hogy itt  senki sincs eleve helyzeti előnyben: sem Jézus vér szerinti családja, sem Izráel vallási elitje, sem a vagyonnal vagy hatalommal bírók, de még a tanítványi körhöz tartozók sem feltétlenül. Mijük van hát azoknak, akiknek Jézus egyre többet tud adni? Bizony, semmi más, mint az őszinte érdeklődés és fenntartás nélküli befogadókészség. Senki sem születik bele Isten országába, de bármikor bemehet abba, aki igazán be akar menni. És aztán egyre többet fog ajándékba kapni annak javaiból.

 

 

Aki viszont közömbösen, felszínesen, a „szellemi bélyeggyűjtők” távolságtartásával hallgatja Jézust, és tanításait a maga földhöz kötött, immanens gondolkodási rendszerében próbálja értelmezni, az „nézvén néz, de nem lát, és hallván hall, de nem fog fel semmit” Isten országának lényegéből. Sőt, menetközben azt is elveszíti, amit a magáénak gondolt: vallásos illúzióinak hamis biztonságérzetét.
 

Ezért „ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket!”

 

***

 

Márk és Lukács egy másik esetet is említ, amikor Jézus ezt a közmondást idézte, de más összefüggésben. A talentumok ill. a minák példázatának lezárásaként olvashatjuk, hogy attól a szolgától, aki nem kamatoztatta a rábízott tőkét, elveszik azt, és annak adják, aki a legeredményesebben sáfárkodott. Erre mondta Jézus: „Mert akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van.”

Itt is evidenciaként hivatkozott Jézus erre a közismert mondásra, de más vonatkozásban, mint az evangéliumok elején. Ott arról volt szó, hogy akiben megvan a vágyakozás és a befogadókészség a Jézusban földközelbe jött mennyek országa iránt, annak megadatik, hogy azt egyre jobban megértse és megtapasztalja. Itt pedig, az evangéliumok vége felé, arról van szó, hogy Isten országának javait sáfárságra kapjuk, és aki jól sáfárkodik velük e földön, annak megadatik a mennyei Isten országában való részesedés, vagyis az üdvösség.

Szeretném aláhúzni, hogy a talentumok Isten országának ránk bízott javait szimbolizálják. Tehát nem a velünk született képességeinket - ahogy ezt a közfelfogás tartja. Képességeket képességek szerint ugyanis nem szoktak osztani (Mt 25,15). Hanem: ahogy „egy idegenbe készülő ember átadja (egész) vagyonát a szolgáinak”, hogy sáfárkodjanak vele, amíg oda van, úgy Jézus is, aki most készül elmenni a látható világból a láthatatlanba, a maga lelki vagyonát, az Isten országának ügyét, teljes egészében a tanítványokra bízza, míg vissza nem jön. A tanítványok tehát Isten országa javainak (elsősorban az evangéliumnak és a Lélek ajándékainak) vagyonkezelői lesznek, vagy – egy másik képpel élve – a mennyei Isten országa földi nagykövetségének munkatársai, ki-ki a vele született képességek szerinti megbízással. Aki ezt a megbízást nem veszi komolyan, annak – mandátuma leteltével – megszűnik a megbízatása, és azt nem fogják megújítani a mennyei Isten országában. Aki viszont teljes igyekezettel fáradozik földi megbízatásának teljesítésén, arra mennyei kincseket fog rábízni az Úr, és részese lehet a Messiás örömlakomájának.

 

Vizsgálódásunk végére érve megállapíthatjuk, hogy a Jézus által kétszer is idézett közmondás tartalmilag már semmit sem tesz hozzá az előzményekhez, de – jellegénél fogva – nyomatékosan figyelmeztet arra, hogy itt egyfajta törvényszerűséggel van dolgunk, amelyet kikerülni nem tudunk, de amely a javunkat szolgálja, ha jól élünk vele.

Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak
(Mt 22,14)

 

Ez a mondat a királyi menyegző példázatát zárja le. Ha ezt is a példázat szerves részének tekintjük, és kulcsszavait (meghívottak, választottak) magából a példázatból próbáljuk értelmezni, komoly nehézségekbe ütközünk. Azt olvassuk ugyanis, hogy a menyegzőre elmenni nem akaró eredeti meghívottak helyébe a király szolgái „összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszakat és jókat egyaránt, és megtelt a lakodalmas ház vendégekkel.” Ezek volnának a választottak? És ezek volnának kevesen? Mihez képest? A népes vendégseregből azután a király egyetlenegy embert utasít ki, mint oda nem valót, a többiek mind bent maradnak.

 

Ezekután teljesen érthető, hogy az exegéták egybehangzó véleménye szerint a záróvers nem tartozik szervesen a példázathoz, hanem annak végső tanulságát vonja le, máshonnan kölcsönzött fogalmakkal.

 

Mit akart mondani Jézus ezzel a példázattal? Tulajdonképpen három dolgot. Először azt, hogy az Isten országába elsőként meghívott Izráel nem élt a neki felkínált kegyelmi lehetőséggel, és ennek súlyos következményei lesznek. Ezután Jézus prófétai látomását olvashatjuk arról, hogy a Király szolgái a világ minden népét meghívják Isten országába, ők pedig két kézzel kapnak a váratlan ajánlaton, és tömegesen jönnek a Fiú menyegzőjére. Végül Jézus arra figyelmeztet, hogy az ő háza népébe bekerültek nem maradhatnak Isten országának vendégei, ha nem ahhoz méltóan gondolkodnak és cselekszenek. (Az ünnepi ruha felvétele a Bárány vérében való megmosattatás ill. az új ember (más szóval Krisztus) felöltözése képeiben konkretizálódik az apostoli iratokban.)

 

A példázatnak tehát három üzenete van. Mármost melyiket húzza alá a záróvers?

 

Egyes írásmagyarázók az első két témakör summáját látják benne: sokan vannak, akiket meghív Isten a maga országába, tulajdonképpen az egész emberiséget, de az asztalhoz telepedők között kevesen vannak a választott nép (vagyis Izráel) fiai közül (vö. Mt 8,11-12). – Ez a magyarázati kísérlet figyelmen kívül hagyja, hogy Jézus szóhasználatában a „választottak” nem Izráel fiai, hanem a szidókból és nem zsidókból álló újszövetségi hívő nép, amelyet Isten a legszörnyűbb próbatételek között is meg fog őrizni az üdvösségre (Mt 24,22.24.31). Pontosan ebben az értelemben találkozunk a „választottak” megjelöléssel az apostoli levelekben (többször is) és a Jelenések könyvében. Ez utóbbiban egymás mellett találjuk a „meghívottak/elhívottak” (klétoi) és a „választottak” (eklektoi) megjelölést, azonos jelentésű szinonimákként (Jel 17,14). – Azután az a kérdés is fölvetődik, hogy a példázat első két tárgykörének konklúzióját miért halasztotta volna Jézus egy harmadik, más irányba forduló témakör utánra.

 

Marad tehát, hogy a záróvers a példázat utolsó tárgyköréhez kapcsolódik. De hogyan? Némelyek szerint abban az értelemben, hogy az evangélium hívó szavára sokan lesznek ugyan keresztyénné, de üdvözülni csak azok fognak, akiket Isten erre eleve kiválasztott (predestinált).

 

***

 

Ezzel szemben Kálvin Így magyarázta e záróverset: „Bár manapság többen gyűlnek össze az egyházba az evangélium szavára, mint hajdan a törvény révén, valójában mégis igen kis részük bizonyítja meg új élettel a hitét. Ne tetszelegjünk tehát magunknak a hit üres címével, hanem ki-ki komolyan vizsgálja meg magát, hogy az utolsó választás alkalmával őt is a törvényes vendégek közé lehessen sorolni… Mélyebben nem fejtegetem itt az Isten örök elválasztását, mert Krisztus szavai ezen a helyen csakis arra vonatkoznak, hogy a hit külső megvallása semmiképpen nem elegendő arra, hogy Isten az övéinek ismerje el mindazokat, akik látszólag engedtek a hívásának.” – Magyarázatában Kálvin azt is megjegyzi, hogy éppen a záróvers óvhat meg bennünket a részletek túlhangsúlyozásától. A példázatban egy kiutasított vendégről hallunk, itt meg az áll, hogy kevesen vannak a bent maradásra kiválasztottak. Nem a számok a fontosak – mondja Kálvin –, hanem a bent maradás feltételei! (Zárójelben megjegyezhetjük, hogy már Hieronymus is így vélekedett: az az egy sokak reprezentánsa is lehet.)

 

***

 

Kálvin és a vele egy véleményen lévő mai exegéták fejtegetéseit jó lelkiismerettel elfogadva, a záróvers mondanivalóját tisztázottnak tekinthetjük. De még mindig nyitva maradt a kérdés: Ha e vers megfogalmazása sem a szövegkörnyezetbe, sem Jézus, sem az apostolok szóhasználatába nem illik bele, akkor hol volt annak a természetes, eredeti helye? Válaszunk: a profán szóhasználatban! Jézus korában közkeletű lehetett ez a mondás: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” – vagy (mivel a héber nyelvben középfok voltaképpen nem létezik, csak körülírással fejezhető ki): „Sokan vannak a meghívottak, de már kevesebben (vagy: hozzájuk képest kevesen) a választottak”.

A mondás pontos eredetét ma már nem ismerjük. Valószínűleg Jézus kortársai sem ismerték már. Mindazonáltal nyugodtan használták, mert mindenki ugyanazt értette rajta.

 

Talán segít a helyes értelmezésben, ha szem előtt tartjuk, hogy a Mt 22,14-ben szereplő eklektoi héber megfelelője a nibhár (ma nivchár) a mai izraeli nyelvhasználatban a megválasztott képviselőt jelenti, akit a sok jelölt közül a nép döntése bejuttatott a parlamentbe. Nos, alapigénkben a „választottak” azok, akiket Isten (végső) döntése bejuttat a mennyek országába.

Ahol a dög, oda gyűlnek a saskeselyűk
(Mt 24,28; Lk 17,37)

 

                   Kevés igehelyet magyaráztak (és magyaráznak ma is) olyan sokféleképpen, mint ezt a verset. Van, aki úgy érti, hogy miként az elhullott állat teteme maga köré gyűjti a keselyűket, úgy gyűjti maga köré a meghalt (és feltámadott) Krisztus is az övéit. Van, aki éppen fordítva gondolja: ahogy a keselyű tévedhetetlenül rátalál a tetemre, olyan tévedhetetlenül fog rátalálni a visszatérő Krisztus is az övéire, bárhol legyenek is. Sokan úgy értelmezik ezt az igeverset, hogy a lelkileg halott, „bűnébe döglött” világ fölött az ítélet épp olyan szükségszerű és biztosan bekövetkező, mint a keselyűk megjelenése a dög fölött. Vannak, akik konkrétan a lelki halott Jeruzsálemre gondolnak, melyet a „római sas” fog elpusztítani. (A sas a római birodalom felségjele volt.)

 

***

Ezek a magyarázatok a dög és a keselyű képéhez társítanak bizonyos bibliai igazságokat, amelyek önmagukban vitathatatlanul megállnak. Ám éppen a sokféleségük és egymást kizáró vagy relativizáló jellegük érzékelteti, hogy mennyire ingoványos talajon járunk. Más a helyzet, ha abból indulunk ki, hogy Jézus itt egy közmondást idézett, amelynek eredeti képanyaga idővel megfakult, és értelme egy bizonyos irányban rögzült. A következőkben ezt a lehetőséget szeretném kiaknázni.

Máté és Lukács némileg eltérő fogalmazása arra enged következtetni, hogy az eredeti héber ill. arám mondásnak nem volt pontos görög megfelelője – aminthogy magyar sincsen. A héber Újszövetségben mindkét helyen ugyanaz áll: baaser pegárím sám jikávcú hanesárím. A tömör, lecsiszolt, rímes forma egyértelműen mutatja, hogy itt egy közszájon forgó állandósult szókapcsolattal van dolgunk. Nos, ez a mondás azt a közismert tényt foglalja szavakba, hogy az elhullott vagy ragadozók által széttépett állat teteme körül a környező bokrokat és fákat perceken belül ellepik a dögevő keselyűk.

Pontosan ebben az értelemben idézte Jézus e közmondást a végidőkről szóló tanításában. A kortársak ugyanis – és köztük Jézus tanítványai is – attól féltek, hogy nem fogják kellő időben észrevenni az Emberfiának korszakváltó megjelenését. Közkeletű volt az a hiedelem, hogy a Messiás, nyilvános fellépése előtt, egy ideig a pusztában vagy egy titkos „belső szobában” fog tartózkodni. Némelyek azt is tudni vélték, hogy pontosan hol. Erre a váradalomra utalnak Jézus szavai: „Ha azt mondják nektek, íme, a pusztában van, ne menjetek ki oda! Vagy ha azt mondják, íme, a belső szobában van, ne higgyétek el! Mert az Emberfiának eljövetele olyan lesz, mint a villámlás, amely egyszerre látható kelettől nyugatig.” És ezt a mondandóját erősíti meg Jézus egy másik képpel is: „Mert ha valahol dög van, azonnal ott teremnek a saskeselyűk.” Vagyis az Emberfiának eljövetele éppúgy nem marad rejtve az emberek előtt, mint a dög holléte a keselyűk előtt.

A képeknek ez a megduplázása az ókori Kelet előadásmódjának egyik jellemző vonása – a gondolatritmus egyik módozata.

Lukácsnál ez a két kép nem áll közvetlenül egymás mellett. Talán a görög származású Lukács számára nem volt annyira nyilvánvaló a gondolatritmus. Mindenesetre a tanítványok hol kérdése aligha vonatkozhat az előtte álló mondatokra: „Ketten lesznek egy ágyban, egy malomban, ugyanazon a mezőn, és az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik.” Hiszen itt meg van nevezve a hely: az ágyban, a malomban, a mezőn – vagyis bárhol. A tanítványok kérdése minden bizonnyal az ítéletre érkező Emberfia megjelenésének helyére vonatkozik – az egész igeszakasz összefüggésében. Jézus válasza pedig világos: az ő visszajövetele váratlanul, kiszámíthatatlanul, de a maga idejében mindenki számára azonnal érzékelhetően fog bekövetkezni, mint a villámlás vagy mint a saskeselyűk megjelenése. Ezért aggódás vagy számítgatás helyett legyünk rá mindig készen.


(Közzéteszi a Szerző iránti köszönettel: Balla Péter, 2017. január 26-án)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.